A középkori várak világa

Annak ellenére, hogy a várépítés luxusát igazából csak a gazdagok engedhették meg maguknak, a várélet a középkor fejletlensége miatt mai szemmel meglehetősen nyomorúságosnak tűnik. Ugyanakkor a várak belső terei díszesebbek, helyiségei kevésbé bútorozottak, és (főleg télen) sötétebbek voltak, mint azt manapság gondolnánk.

A leginkább közkedvelt várak Európa-szerte magas sziklák tetejére épültek. Ennek előnye az volt, hogy a csodás kilátás mellett a közeledő ellenség mihamarabbi észlelését is elősegítette, ráadásul a nehéz terep az ellenség dolgát igencsak megnehezítette.

Mivel kőből várat építeni igen költséges dolog volt, így a kora középkor idején a legtöbb várat fából építették. E kezdetleges idők fűtés és hőszigetelés területén is megmutatkozó fejletlenségét jól példázza, hogy a favárak lakói az ólak fölé építették lakószobáikat, így próbálták hasznosítani még azt a kis mennyiségű természetes hőt is, amit az állatok teste a környezetének átadott.

Bár a középkori építészetről kevés írott anyag maradt fenn, annyi bizonyos, hogy az építkezésben kulcsszerepet játszó eszközök egyike a 13. század – építészeti szempontból egyik legfontosabb találmánya – a taposómalmos emelő volt.

Ez egy nagy kerékből állt, amit két ember hajtott úgy, hogy miután a küllőkön átlépve beléptek a kerék belsejébe a kerék belső felületén folyamatosan felfelé lépve testük súlyával forgásra késztették azt, ami így kötelek és fogaskerekek segítségével húzta fel az építőanyagot, például a falépítéshez szükséges köveket. Az eszköz működtetéséhez egy darukezelőre is szükség volt, az emelő a korábbi időkhöz képest nagy előrelépést jelentett, ugyanis immár 12 munkás feladatát három ember is el tudta végezni. De a várépítés még így is meglehetősen munka- és költségigényes feladatnak bizonyult:

„Ha arra kíváncsi, hogy mire ment el ilyen sok pénz egy hét alatt, akkor szeretnénk a tudomására hozni, hogy szükségünk volt - és továbbiakban is szükségünk lesz: 400 kőművesre, mind kőfaragókra, mind a falépítőkre, valamint 2000 kevésbé képzett munkásra, 100 talicskára, 60 szállítókocsira és 30 hajóra, amelyek követ és tengeri szenet szállítanak nekünk; 200 kőbányászra; 30 kovácsra; és ácsokra a gerendák, padlódeszkák rögzítéséhez és egyéb szükséges munkák befelyezéséhez. Mindez nem tartalmazza a helyőrség költségét... sem az anyagvásárlást. (…) Ráadásul a munkások fizetésével már megint, mint mindig késésében vagyunk, így a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy valahogy itt tartásuk a munkásokat, mivel egyszerűen nem tudnak miből megélni.” – Magistro Jacobo de Sancto Georgio, (építőmester) a beaumarisi vár építése kapcsán írt leveléből

A mai vármúzeumok és várromok láttán azt gondolhatnánk, hogy a középkori várak belső falait nem díszítették gazdagon, de a valóságban ez nem így van. '

A fehér falakat porított ásványokból főzött, tojásfehérjével, gyantával vagy olajjal kevert festékekkel festették. A keleties motívumok mellett, amelyek a keresztesek által terjedtek el, a növénymotívumokból és virágokból álló díszítőelemek is igen közkedveltek voltak.

Néhány 15. századi forrás szerint a várakat jellemzően minimalista módon bútorozták. A korabeli várakban a bútorok között ládából volt legtöbb, ezt használták szekrény helyett, néha széknek is. A szekrény a középkor végéig nem volt általánosan elterjedt. Használata csak akkor került előtérbe, amikor a ládákban már nem fértek el a ruhák.

Télen a vastag falakat nehéz volt felmelegíteni ezért bizonyos szobákat a többinél jobban beszigeteltek: a falakat egy vaddisznóbőr réteg felrögzítése után fatáblákkal burkolták. A fatáblák mellett idővel a tanulságos és szórakoztató történeteket bemutató falikárpit is megjelent, illetve divatba jött. A korabeli várlakók baldachinos (körbe függönyözhető) ágyban aludtak, amihez négy nagy lépcsőn kellett fellépni.

Mivel a meleg levegő felfelé száll, így a hálóhely melegebb helyen állt. Minden emeleten volt legalább egy olyan toalett, amely a külső falakra épült úgynevezett gardrób helyiségekben, volt elhelyezve. Ez lényegében egy kőtáblából állt, nagy lukkal a közepén.

A középkori helyiségekben – főleg télen – meglehetősen sötét volt. Az ablaküveg feltalálása előtt ugyanis az ablaknyílásokat hőszigetelés céljából fatáblákkal, pergamennel takarták be. Idővel nagymértékben növelte a középkori várak komfortszintjét az ólomkeretes üvegablak megjelenése, amely kerek alakú üveglapokat tartalmazott, de elterjedését akadályozta, hogy feltalálását követően sokáig túl drága volt.

Mégis, nagy előrelépést jelentett, mert a korábbi megoldásokhoz képest jobban beengedte a fényt. Használata csak a 15-16. században vált gyakoribbá, miután gyártását iparosították és így megfizethetőbbé vált a várurak számára.

Számos különféle rendezvény mellett a várlakók többek közt vendéges lakomákat, előkelő álarcos bálokat, úgynevezett tivornyákat és banketteket is tartottak. A társaság a tánc és a zene mellett a szórakozásról a kor humoristája – korabeli nevén az udvaribolond is gondoskodott –, mely foglalkozást pénzért, hivatásszerűen űzték. Erről tanúskodik, hogy kutatók a burghauseni vár 1477-ben készült költségnyilvántartásában találtak az udvari törpe és az udvaribolond havi bérköltségét tartalmazó feljegyzéseket is.

A lakomákon a várlakó nemesek sok esetben a vadászatok alkalmával elejtett vadakból sült ételeket ették, fő fogásként például vaddisznót, fácánt, de fogyasztottak fürjet, darvakat és hattyút is. A középkori várak világában sem a paradicsomot, se a paprikát, és a burgonyát sem ismerték, ugyanis ezek csak a 15. század végén jutottak el Európába, Amerika felfedezése után. A mai értelemben vett hűtő helyett egy falba vájt „hűtőszekrényt” használtak az ételek frissen tartására. A sörfőzés alapvetően az asszonyok feladata volt, de az általuk főzött mennyiség néha kevésnek bizonyult. A burghauseni vár 1477-es évre vonatkozó nyilvántartásában az összesített italköltség 1185 vödör sör, és közel kétszer annyi bor beszerzéséről tanúskodik.

A várlakó nemesek egyik kedvelt időtöltése a sakkozás és az ostábla játék volt, a szolgák viszont inkább dámát játszottak. De az élet a várban természetesen nem csak a szórakozásról szólt, ugyanis a várakat néha megtámadták. Igaz, ez meglehetősen ritkán – átlagosan 75-évente – fordult elő. Támadás esetén a hadászati tevékenység azonnal előtérbe került.